A hozzászólásokra itt reagálnék annyival, hogy megpróbálom röviden elmesélni a történetem.

A helyzet az, hogy 16 évesen, mikor megvolt a megfelelő baráti támogatottságom, életmódot váltottam. Elhagytam minden cukros és fehér lisztes kaját. 35 kg-t fogytam. Úgy bizony. Mozogtam, ahogy éppen kedvem volt (nem szeretem túlzottan, nem sok közöm van hozzá.)
De! Ez nem ilyen egyszerű... (Akármennyire is írnak olyanok, akik azt hiszik, hogy két post alapján ismerik az életem.)
A családom egyik ágáról mindenki elég nagydarab. Én magam elég kis súllyal születtem, majdnem bent kellett tartani (2.45 kg), és azt mondták, hogy körülbelül első étkezéstől kezdve pótolni akarok mindent. 1 évesen ugyanannyi voltam, mint az öcsém, aki majdnem 5 kilóval született. Tehát nekem az életem részévé vált az evés, még azelőtt, hogy bármit is tehettem volna ellene... Egy mondjuk 5 éves kislány nem azzal foglalkozik, mi lesz 20 évesen, hanem hogy milyen finom a vajaskenyér, kérek még! Ráadásul a mekivel szemben volt az óvodám. Szóval olyan, hogy kontroll, meg étkezésbeli határok, nálam soha nem léteztek. Kezdettől fogva az vált a megszokottá, normálissá, hogy sokat eszem, soha nem voltam vékony. Anyukámat 18 éves koráig kötelezte nagymamám hogy járjon edzeni, és rohadtul utálta az egészet, ezért nem akart rámerőltetni olyat, amit ő utált. Így nem kerültem soha közel a sporthoz. Ma sem.

Szépen lassan kialakult nálam a függőség. Még általános iskola alsó tagozatban délben vége volt a sulinak, 2-3ig bandáztam a barátaimmal, aztán leültem a tévé elé és az esti híradóig végigettem az összes szappanoperát.
A fő gondok felsőben kezdődtek, mikor már elkezdtek cikizni. Akkor persze már érzelmi evés is kialakult, egy-egy bántó szó után semmire nem vágytam jobban, mint enni egy jót (ez most is így van, szóval köszi mindenkinek, hogy teljesíthetetlen vágyaimat szítja :D). 105 kg körül volt a max súlyom, 16 évesen, 162 centivel.

Ekkor jött az életmódváltás, az összes nasit, cukros és lisztes dolgot elhagytam. Természetesen az elején gyorsan lement rólam 15 kg, körülbelül 2-3 hónap alatt, mivel drasztikus volt a változás. A mennyiségen nem változtattam, csak a minőségen, sajnos megmaradt az, hogy jól akarok lakni, csak másféle kajával. De így is lement sok, mert másféle kajákat ettem már.
80 kg körültől jöttek a diétás korszakok. Az átlagsúlyom 1-2 évig 70 kg körül mozgott.

A probléma az volt, hogy ugyanúgy 100 kg-nak láttam magam. Miért? A sok utálatos ember olyan szinten levitte az önbizalmam, hogy egyszerűen nem láttam rendesen a változást. 70 kg-san azért még mindig nem tartoztam a standard mérethez, így ugyanúgy magamra tudtam venni minden kritikát, ami a kövéreket érte. Ugyanúgy utáltam magam, mint ma is.

Aztán jött egy szalagavató, amikor hercegnő akartam lenni. Hogy mennyire, bizonyítja az is, hogy 3 héttel a szalagavató előtt brutális "diétába" fogtam. Nem ettem többet napi 2 abonettnél, és heti ötször futottam. A táncpróbákon már néha alig bírtam állva maradni, bárhonnan is keltem fel ültömből, szédültem. De megérte, 68 kg-san szalagavatóztam.

Aztán visszaütött a három hét teljes önsanyargatás. Jött az érettségire készülés időszaka, sok stressz, hiányérzet... És feladtam az elvemet. Anyukámnak bejött a 90 napos diéta, és rávett, hogy csináljam én is. Igen ám, de abban voltak olyan szénhidrátos és cukros dolgok is, amiket én 3-4 évig előtte megtagadtam magamtól. Ahogy kicsit visszaszoktam rájuk, jött az is, hogy nem bírtam mértéket tartani. Így a 90 napos diéta végül a szénhidrátevés alapjává vált. Nem fogytam egy picit sem, viszont cserébe fellazultak az elveim annyira, hogy többé nehezen tagadtam meg a cukros, fehér lisztes dolgokat, sajnos néhánynak engedtem. Érettségi időszak alatt főleg... 1 év alatt visszajött rám a 30 kg. Minden dekával depressziósabb lettem, enni akartam, és nem érdekelt más.

Mindig belefogtam diétákba. 1 hónap után nem volt eredménye, és olyan szinte erősödött az étel utáni vágy, hogy nem bírtam visszafogni magam. Nem azzal van a baj, hogy cukros és lisztes dolgokat ennék. Nem ám. Ma már jó pár hónapja megint nem eszek olyanokat, egyáltalán. És ehhez a szervezetem hozzászokott. Az első sikeres fogyás azért volt sikeres, mert teljesen drasztikusan megváltoztatta az életmódom, csoki, chips, péksüti, tészta, pizza, hambi minden helyett csirkehús és puffasztott rizs. Ez meghozta a sikert. De ma már nincs módom erre. Ma már hozzászokott a szervezetem ahhoz, hogy nagyrészt fehérjéken élek. Azért nem fogyok tovább, mert a mennyiségi korlátozás soha nem volt erősségem, az első nagy fogyásomkor sem korlátoztam magam ilyen téren. Így evés terén nincs sok lehetőségem, nem tudok drasztikusat változtatni.

A mozgás meg még mindig nem érdekel. Heti egyszer vagy kétszer megszáll az ihlet, és akkor csinálok valamit, de nekem az bőven elég, és nem is kívánom tovább.

De ettől függetlenül, igen, folyamatosan odafigyelek arra, mit eszek. 1 éve, érettségikor volt egy szakasz, amíg nem figyeltem eléggé, és az meghatározta az egészet. Ma már a mennyiség miatt igazából mindegy, hogy virslit eszem csak egész nap. Amíg egy étkezés 3 pár virsli és nem egy pár, addig nem számít.

De nekem még ez is hatalmas erőfeszítés. A norbis péksütis dolgokra teljesen rá voltam állva, de sajnos azok is szénhidrátforrás lévén, nem segítettek semmit. De mivel azt hangoztatják, hogy ez a bűntudatmentes kaja lehetősége, ezektől megfosztani magam irtózatosan nehéz! És nem ettől a kajától, de rendszeresen vannak függőségi tüneteim. Mikor nagy nehezen sikerü visszafognom magam attól, hogy egyek valamit, amit nem kéne... Borzalmasan érzem magam, meg tudnék halni, sírok stb. Ezek után rohadtul nincs erőm kimenni futni. Feküdni van kedvem, hogy ne is érhessek semmilyen kaja közelébe.

Szóval köszönöm, nem kérek fogyási tanácsokat! Elég jól ismerek mindent, tisztában vagyok a dolgokkal, és a kajára egyébként is folyamatosan odafigyelek.

Aki pedig azt mondja, hogy az elfogadás hülyeség, az maga is egy nagy hülye, már elnézést. A fő problémáim közé tartozik a sok elítélés, úgy, hogy senki nem ismeri a sztorim. Most is rengeteg olyan hozzászólás jött, amit lám, meg tudok cáfolni. Nem zabálok egész nap, főleg nem cukrosat és fehér lisztes dolgokat, de szénhidrátoktól is megváltam pár hónapja teljesen.

Akkor lenne sokkal könnyebb, ha el tudnám fogadni magam. Miért? Mert akinek rendben van a lelke, az nem akar feltétlenül rácuppanni egy egész pékségre. Ha békében lennék magammal, nem vágyakoznék állandóan húszféle kajára egyszerre. Ha lenne önbizalmam és jól lennék, akkor több esélyem lenne változtatni. Minden változtatás alapja az, hogy előbb kiegyensúlyozottnak kell lennie az embernek. És tapasztalatból tudom, mert mikor elsőre lefogytam, nem voltam az. Továbbra is utáltam magam, ugyanakkorának láttam magam, és lám, fel se tűnt szinte, és tényleg ugyanakkora lettem. Azért tűnt fel lassan és nehezen csak, mert én 70 kilósan is ekkorának láttam magam... Folyamatosan belenőttem a torz képbe, ami élt magamról.

Ezek után kérlek titeket, semmilyen fogyókúrás tanáccsal ne szolgáljatok. Az ilyen hozzászólások nem kicsit törnek le az utamon.

Márpedig nekem muszáj elérnem, hogy szeressem magam végre. Az elfogadás pedig nem értem, miért zárja ki azt, hogy közben odafigyelek a kajára például. Odafigyelek én folyamatosan, de nem tudok effektív dolgokat csinálni addig, amíg megbámulnak az emberek (akárhogy is öltözöm), és mindenhonnan csak azt érzem, hogy egy szemétnek való értéktelen senki vagyok, azért mert ekkora vagy akkora vagyok.

Szóval mielőtt ítélkeztek, gondolkodjatok el, milyen végzetes hatásai lehetnek a kimondott szavaknak mások életében... Sose lehet tudni!

Sziasztok!

Az első tényleges bejegyzésem egy aktuális témával foglalkozik: a strand. Dagiként a strandon, dagiként bikiniben, dagiként vékonyak közt a strandon bikiniben.

Igen, igen, van pofám kétrészes fürdőruhát viselni. Őszintén szólva, szeretem ha lebarnulok, és szeretem a bőrömön érezni a vizet, így nem vagyok hajlandó senki kedvéért egyberészest húzni magamra.

Általános iskolai osztálykirándulások során a strandolás rémálom volt. Akkoriban napi szinten értek verbális támadások, és nem állt ki mellettem senki, így szinte evidens volt, hogy egy ilyen út során nem merészkedtem a víz közelébe, és úgy tettem, mintha más, ezerszer jobb elfoglaltságom lenne.

Gimnáziumra ez odáig fajult, hogy osztálykirándulásokra sem akartam elmenni, főleg ha a strandolás is a program része volt. Egyre erősödő komplexusokkal, sok tökéletes, menő lánnyal körülvéve... Nem volt épp ideális a helyzet.

Aztán egy elfogadó társaságba csöppentem bele, de még velük is nehéz volt strandolnom, hozzászoktam ahhoz, hogy nem lehet. Pedig imádom a vizet! 12 éves koromig minden nyarat a Balatonnál töltöttem.

Már jó 4-5 éve (most vagyok 21 éves, egyébként) csak bikiniben megyek strandra, a fentebb említett okok miatt, de nem egyszerű. Imádom a barátaimat, támogatnak, elfogadnak, többször ki is nyilvánították hogy egyáltalán nem zavarja őket, ahogy kinézek stb., de mégis... Vékonyak, tökéletesek, és semmi furcsa nincs benne, ha ők strandolnak. Így eléggé megszáll az a rossz érzés, hogy mennyire kilógok közülük. Kényszerképzetek arról, hogy milyen ciki is lehet nekik velem mutatkozni. Vajon mit gondol a többi ember, aki engem egy ilyen csoporttal lát?
Nekik a strand egyszerűen jó. Víz, napsütés, barátok, minden szuper. Bár én is így éreznék!

A vízben óhatatlanul előkerülnek az ökörködések, amik a vékonyak világában teljesen természetesek. Emelik egymást, eldobják a másikat a vízben, 1-1 ember a másik nyakába ül és úgy próbálják beleborítani egymást a vízbe. Ilyen kis semmiségek. Amik nekem rohadtul sokat jelentenek, jelentenének. Ilyenkor úgy érzem, hogy jobb, ha szépen eloldalgok és fekszem a vízben egyedül. Elvégre engem nem lehet elbírni, és úristen, hozzáérni valakihez, akinek a teste ennyire más, akin hurkák vannak és ekkora a kiterjedése... Az elég morbid, és meg kell tartani a három lépés távolságot.

Ami az igazán csodás, hogy mindezek ellenére próbálnak belevonni ezekbe. Emelnek ahogy tudnak, vagy az én nyakamba ülnek, és igen, vagyunk olyan idióták, hogy néha játékból próbáljuk nagy harcok árán megszerezni a labdát a másiktól...Ilyenkor a "birkózásba" ugyanúgy belevesznek. Képesek megérinteni. És ez valami isteni csodának tűnik... (Még jó, hogy ateista vagyok.)

Ám a sok támogatással együtt sem könnyű. Mikor a strandon szebbnél szebb, lapos hasú nők süttetik magukat a napon, ölbe veszik őket, nyakba veszik őket... És érzem, hogy az ilyen kis normális dolgokhoz sose leszek elég jó. Főleg, mikor konstans bámulással tudtomra adják az ilyen tökéletes népek, hogy mennyire nem vagyok odavaló, nem kéne így mutogatnom magam, és fúj.
Mikor megbámulnak, mert egy magasított derekú szoknyához rövid top van rajtam és kilátszik egy 10 centi vastag vonal a bőrömből, a hátamon lévő hurkából. A röhögések, a szemforgatás, az utánam fordulás, minden ilyen egy picit megöl belülről.

Ugyanakkor végre kezdek eljutni odáig, hogy az ilyenek rohadjanak meg. Angolul elég sok blogot olvastam a kövérség elfogadása témájában, és kezdik átcsöpögtetni belém a szikrát. Akinek nem tetszik, ne nézzen oda! 30-40 fokos melegben igenis jogom van rövid szoknyát hordani, ne adj isten topot felvenni. Senki ne mondja meg, hogy öltözzek. Elegem van a sok polkorrektnek szánt cikkből és fórum hozzászólásból, amik arra utalgatnak, hogy kövéren is lehet szépen öltözni, csak el kell takarni az előnytelen részeket, el kell takarni a hájat, a hasat, a vastag combokat stb. Pedig az a helyzet, hogy ha eltakarom magam, akkor sem leszek kisebb. Ha csúnyán néznek, akkor sem. Nem kötelező tovább mások mércéje alapján öltözködnöm, csak azért, mert szinte sértve érzik magukat a háj vagy egyéb dolgok láttán. Undorító, ha lóg a hasa valakinek? Ha a csípőgatyából kifolyik a dereka? Reng a hasa, a karja, kilátszik a combja? Sajnálom, de innentől kezdve le vagytok szarva! Ha nem tetszik, ne nézz oda. Semmi nem kötelező. Megalázni valakit azért, mert úgy néz ki, ahogy, és a legnagyobb nyári melegben nem rejti magát téli ruhákba, az nem vall szép lélekre.

Szóval, vannak kövérek. Nyáron is. A strandon is. Tegyétek túl magatokat rajta!

Sziasztok!

Ahogy a blog címe is mutatja, a blogom célja a kövérség elfogadásának elérése. 

Ez még számomra is egy hosszú út, sajnos kicsit megtépázott a társadalom e téren. DE! Úgy éreztem, ha indítok egy blogot, ahol leírom az élményeimet, a küzdelmemet és igyekszem bátorító tartalmakat keresni, létrehozni, akkor sikerülhet a hőn áhított cél elérése. Azért hoztam létre a blogot, hogy ezt a fejlődést dokumentálni tudjam, illetőleg remélem, hogy esetleg sorstársakkal is összehoz a bloguniverzum. 

Igazán megelégeltem azt hogy a társadalom empátiát nélkülöző személyei hatással legyenek rám. 

A depresszióból egy kiút van: felállok, és végre szeretni fogom magam. Mint ember, mint nő egyaránt...

Az utamon pedig remélem sokan csatlakoznak, sokaknak tudok segíteni, akik hasonló cipőben járnak, és közösen felépíthetjük azt, ami számomra még messze van: a teljes önelfogadást.